Remélem nem ismétlődik meg a múlt hét!

Aznap délután, kifelé bámulva az ablakon azon gondolkoztam, hogyan lettem én egyáltalán főnök?! Hogyan jutottunk el odáig, hogy döntenem kell kirúgásról?! Hogy jött be a képbe az, hogy arról kell beszélgetnem egy emberünkkel, hogyha így folytatja tovább, akkor el fogjuk küldeni.

Hiszen amikor elkezdtem, csak az lebegett a szemeim előtt, hogy velem hasonlóan jófejekkel építünk valami csodát!

Hamar hárman lettünk, ugyanolyan attitűddel toltuk a melót. 

Akik csatlakoztak hozzánk az elején, azokkal soha de soha nem kellett ilyesmiről szót ejteni. Egyszerűen működött köztünk a kommunikáció, az együttműködés. Mindenki a megoldáson dolgozott, teljesen mindegy volt az éppen mit kívánt meg!

Most meg réveteg tekintettel nézek kifelé az ablakon a főnöki irodámból. Már maga a megnevezés is, hogy főnöki iroda olyan távolinak tűnik. Én csak egy saját kis szobát akartam magamnak, ahol magamra csukhatom az ajtót és ugyanolyan nyugalommal, az időt nem számontartva elmélyülhetek a szakmában, a stratégiában, az álmodozásban.

Ma is inkább bejöttem korábban, mert tudtam, hogy a reggel még nyugisabb. 

Rettentő mód megörült nekem a kereskedelmi részlegünk vezetője, hogy itt talál és már be is tette a lábát az ajtón. 

Elmeséli milyen problémája van az új lánnyal, akit felvettünk. Persze a probléma valójában nem is vele van, hanem Katával, aki a rangidős és aki mellé felvettük. Úgy néz ki mindent elkövet, hogy kicsinálja. Verseng vele, ahelyett hogy felismerné, hogy neki lesz könnyebb, ha jól betanítja.

Ezen a napon pontosan három ehhez hasonló személyügyi kérdéssel, problémával kellett foglalkoznom.

Észre se vettem és bekerültek olyan emberek közénk, akik nem úgy működnek mint mi, mint akikkel elkezdtük szinte önszerveződően ezt az egészet!

Alapvetően abban térnek el, hogy nekik szükségük van egy főnökre. 

Persze abban is eltérnek, hogy jobb ha a hátam mögé is nézek néha, mert alkalomadtán nem tisztességesek velünk, mi hiába vagyunk azok.

Abban is mások, hogy simán felállnak négykor, mert vége a munkaidőnek akkor is, ha ránk omlik az aktuális projekt és akkor is ha a mellettük lévő asztalnál ülő, a kezdetektől velünk dolgozó, az ugyanolyan beosztásban lévő, az ugyanannyi pénzt hazavivő természetes, hogy marad és megoldjuk együtt. 

És még abban is mások, hogyha ‘ne adj isten olyan helyzet van a cégben, ahova oda kellene állni, de nem található a feladat a munkaköri leírásának egyetlen pontjában sem, akkor ők egészen biztosan hangot adnak annak, hogy “nem erre vettek fel”.

Közlöm, hogy engem sem! Ebben meg én vagyok egészen biztos!

Hogy a sz@rba lett belőlem egyszer csak főnök?!